A flexográfia a magasnyomtatás modern változata, amely nevét a rugalmas nyomóformáról kapta. Története a 19. század közepéig nyúlik vissza, amikor megjelentek az első rugalmas gumi nyomóformákat használó nyomdagépek.

Az eljárás főként a csomagolóiparban vált népszerűvé, mivel rugalmas nyomóformájával sokféle felületre lehet nyomtatni. A korai flexóeljárások anilinfestéket használtak, ezért sokáig „anilinyomtatásnak” is nevezték. Később biztonságosabb festékeket, majd korszerű fotopolimer nyomólemezeket, gyors szárítási technológiákat és jobb minőségű festékeket fejlesztettek ki.

A modern flexográfiához használt nyomólemezek rugalmas műanyagból vagy fotopolimerből készülnek. A magasnyomtatáshoz hasonlóan a nyomóforma kiemelkedő részei veszik fel a festéket és adják át azt közvetlenül a nyomathordozónak. A korszerű lemezek már jóval finomabb részletek visszaadására képesek, ezért az eljárás a bélyeggyártásban is megjelent.

A flexónyomtatás gyakran négyszínű CMYK rendszerben készül. Ilyenkor a cián, magenta, sárga és fekete festék különböző arányú raszterpontjai hozzák létre a teljes színes képet. Az eljárás ugyanakkor direkt színekkel is használható, amikor a kívánt színt külön festékként nyomtatják.

A flexográfia a 2010-es években jelent meg hangsúlyosabban a magyar bélyeggyártásban, és azóta egyre több kiadásnál alkalmazzák. Különleges felületkezelésekkel is kombinálható, például formalakkal vagy illatos szitalakkal.