A bélyegnyomtatásban kezdetben gyakran alkalmaztak magasnyomtatást, amelyet a filatéliában könyvnyomtatásnak is neveznek. Az elnevezés onnan ered, hogy Gutenberg óta ugyanezen az elven nyomtatták a könyveket. Ennél az eljárásnál a nyomóforma kiemelkedő részei veszik fel a festéket és adják át azt a papírnak.

Bélyegek előállításánál a hagyományos betűszedésnek csak másodlagos szerepe van, hiszen a bélyegkép nemcsak szöveget és számokat, hanem rajzi elemeket is tartalmaz. A nyomóformát ezért általában véséssel vagy sokszorosítással készítik. Szedett betűket és számokat főként utólagos értékszámok, felülnyomások, illetve ívszéli feliratok elkészítésénél alkalmaztak.

Magasnyomtatásnál a nyomódúc felületéből azok a részek emelkednek ki, amelyek a lenyomat rajzát adják. Ezek a kiemelkedő részek veszik fel a festéket, majd nyomás hatására átadják azt a papírnak. A nyomólemezt az eredeti vésetről különféle sokszorosító eljárásokkal, például sztereotípiával, galvanoplasztikával vagy elektrotípiával előállított nyomódúcokból alakíthatják ki. A nyomófelület lehet sík, ívelt vagy hengeres.

Az egyenletes nyomat érdekében a festékezett nyomófelületnek pontosan kell érintkeznie a papírral. A magasnyomtatás jellegzetessége az éles kontúr, valamint az, hogy a nyomás hatására a festék a vonalak szélei felé kissé kinyomódhat. Erős nyomás esetén a papír a hátoldal irányába enyhén kidomborodhat.

Az 1871-ben kiadott első magyar hírlapbélyeg gyártásánál a kőnyomtatás mellett könyvnyomtatást is alkalmaztak. Később ezzel az eljárással készültek többek között a Feketeszámú krajcárosok, a Turul-, az Arató–Parlament-, a Hivatalos- és a Pengő–filléres sorozatok számos értéke, valamint sok felülnyomat is. Magyarországon az 1920-as évek végére a könyvnyomtatás szerepe a bélyeggyártásban gyakorlatilag megszűnt.