A postabélyeg nem más, mint a postai küldeményekre (levél, levelezőlap, csomag stb.) felragasztható, és azok bérmentesítésére vagy különböző postai pótdíjak (pl. ajánlási, expressz) lerovásának igazolására szolgáló, kisméretű, többnyire papírra nyomtatott értékcikk.

1840 májusában Angliában jelent meg a világ első felragasztható postabélyege, amely Viktória királynőt ábrázolta. Ez lett a Penny Black, és ezt követően indultak világhódító útjukra a bélyegek. Bevezetése Sir Rowland Hill nevéhez fűződik, aki a szegények számára is elérhető, kiszámítható, alacsony és egységes díjszabás megteremtését tűzte ki célul úgy, hogy a postai díjat a küldő fizesse meg.

A postabélyeg elsődleges funkcióján túl a bélyegkibocsátó állam kulturális és ideológiai helyzetéről, történelméről, mindennapi életéről stb. is tájékoztat. Minden bélyegnek legalább három története van. Az egyik arról szól, hogy mit vagy kit ábrázol, és mi vezetett oda, hogy a bélyeg elkészüljön. A második magának a bélyegnek az elkészítéséről szól, a tervezéstől kezdve a gyártás befejezéséig. A harmadik pedig arról, hogy mi történt a bélyeggel a gyártás befejezését követően.

A postabélyegek lényeges jellemzői:

• valamilyen megoldással – például felragasztással – a küldeményre rögzíthetők;
• értékjelzésük van;
• a kibocsátó állam megállapítható róluk;
• az ismételt felhasználás megakadályozására értéktelenítésre, azaz lebélyegzésre alkalmas kivitelűek;
• hamisításukat és újrafelhasználásukat a törvény bünteti;
• kibocsátójuk a saját területén korlátlan postafelügyeleti jogot gyakorol;
• a nemzetközi postaforgalomban is érvényesek, kibocsátójuk tagja az Egyetemes Postaegyesületnek (UPU).

A postabélyeg fogalmát jogszabály is meghatározza: „postabélyeg: az egyetemes postai szolgáltató által kibocsátott, a postai küldemények bérmentesítési díjának megfizetésére használható, a névértékére utaló jelöléssel ellátott olyan bélyeg, amely tartalmazza a „Magyarország” feliratot vagy annak idegen nyelvű megfelelőjét”. Fontos megjegyezni, hogy a „bélyeg” büntetőjogi értelemben teljesen mást jelent, ezt majd a bélyeghamisítással kapcsolatban ismertetem.

Az első magyar postabélyegeket 1871-ben adták ki, bár már az 1867-es kiadás is magyar megrendelésre készült, hiszen a kiegyezést követően létrejött az önálló magyar postaigazgatás.

A postai díjszabás megfizetését a küldő nemcsak postabélyeggel, hanem díjjegyes értékcikk megvásárlásával is leróhatja. Ez leegyszerűsítve nem más, mint egy előre legyártott boríték, levelezőlap vagy képeslap, amelyre rányomtatják a díjjegyet vagy értékjegyet, amelynek megjelenése időnként megegyezett a forgalomban lévő bélyegek képével. Ezek az értékcikkek szintén a bélyeggyűjtés tárgyát képezik, de nem tekinthetők postabélyegnek.

A postabélyegeket általában az alábbi filatéliai jellemzőik alapján szoktuk vizsgálni:

• papír és vízjel;
• alkalmazott nyomdatechnika és festék;
• fogazat;
• a hátoldal gumizása;
• értéktelenítés (postabélyegző).

Ezek ismeretében tudjuk azonosítani a bélyegeket, megállapítani a minőségüket, valamint felismerni az értéknövelő és értékcsökkentő tényezőket.

A postabélyegek általában papírból készülnek, de nekünk is van olyan bélyegünk, amelynek képét alumíniumfóliára nyomtatták. A bélyegek általában négyszög alakúak, de más formák sem számítanak ritkaságnak: léteznek háromszög és kör alakú, sőt teljesen egyedi formájú bélyegek is. A bélyeggyártás nagyon hamar egyfajta művészetté vált. Ráadásul a bélyeggyűjtésnek köszönhetően remek üzletág is lehet belőle, hiszen a bélyeggyűjtők jelentős bevételt jelentenek a postának. Miért gondolom így? Ha egy bélyeggyűjtő rendszeresen bélyegeket vásárol a postán, de soha nem ad fel velük levelet, az olyan, mintha rendszeresen buszjegyet vennénk, de soha nem szállnánk fel vele a buszra.

A gyűjtők igényeinek kiszolgálására igen változatossá vált a bélyegkiadások tárháza: megjelentek a kisívek, a bélyegblokkok és a szelvényes bélyegek. A technika fejlődésével még kreatívabbá válhattak a bélyegtervezők, így nemcsak hologramfóliás bélyegünk van, hanem készült már hímzett, sőt paprikaillatú bélyeg is.

Időnként hibás bélyegek is forgalomba kerültek. Ezek a gyűjtők nagy kedvenceivé váltak, így a „gyári selejt” a gyűjtők körében kinccsé válhatott, mivel az ilyen példányok gyakran nagy ritkaságnak számítottak. Ezeknek a tévnyomatoknak mind külön történetük van. Valószínűleg innen származhatott az ötlet is, hogy megéri ritkaságokat készíteni a gyűjtők számára. A posta már a XX. század legelejétől gyűjtői forgalomba bocsátott perforálás nélküli, azaz vágott bélyegeket, amelyek a század végére feketenyomatokkal, „zöld sorszámos” blokkokkal és egyéb különlegességekkel egészültek ki. Mivel ezek lényegesen kisebb példányszámban készültek, jelentősen értékesebbek lehetnek, mint az átlagos kiadások.