A kőnyomtatás, ismertebb nevén litográfia, a síknyomás legrégebbi és legegyszerűbb formája. Az eljárás azon az elven alapul, hogy a zsír és a víz nem keveredik egymással. A nyomókövet első lépésben simára csiszolják, majd a rajz vonalait zsíros festékkel viszik fel rá. A követ ezután híg salétromsavval maratják, majd a felületet mézgaoldattal kezelik. Az így előkészített, nem rajzi részek nem veszik fel a festéket, az csak a zsíros rajz vonalain marad meg, és innen kerül át a papírra.
A magyar bélyegek között mindössze öt olyan kiadást találunk, amely kőnyomtatással készült:
- 1871. Kőnyomat – I. Ferenc József arcképével;
- 1871. Hírlapbélyeg – kőnyomatos kiadás;
- 1873. Távírdabélyegek – kőnyomatos kiadás;
- 1919. Magyar Tanácsköztársasági arcképek;
- 1920. Hadifogoly.
A kőnyomatos bélyegek jellemzője a többnyire halványabb, mattabb szín, az enyhén életlen kontúr és a kevésbé határozott finom részletek. A vékony vonalak egy része elmosódhat vagy eltűnhet. Ezek a tulajdonságok különösen jól használhatók az azonos bélyegképpel kiadott réznyomatos változatok megkülönböztetésére. A réznyomással készült bélyegek színe rendszerint élénkebb, a vonalak és kontúrok élesebbek, a nyomat pedig enyhén domborodó tapintású lehet.
A különbségek jól megfigyelhetők az 1871-es kiadás 10 krajcáros értékein, illetve ugyanazon részletek nagyított képein.
A Szépművészeti Múzeum rövid videója bemutatja a litográfia készítésének folyamatát:
